Néhány gondolat a hajózási műszerekkel kapcsolatban

Nem tudom, ki hogyan van/volt vele, de mikor én elkezdtem vitorlázni még - a múlt században :) -, valahogy másképp voltak a dolgok. Nem volt még - legalább is elterjedve - GPS, autopilot, és mélységmérő, log, szélmérő is csak elvétve voltak a hajókban.

Amikor a szél sebességére voltunk kíváncsiak, nem zsigerből a műszerre pillantottunk - nem is volt -, hanem a vízre, partközelben a fákra, a természetre figyeltünk. A szélsebességet nem m/s-ban, km/h-ban, vagy csomóban számoltuk, hanem a 0-12 fokozatig terjedő Beaufort szélerősség skálát használtuk, melyet a Brit flotta sorhajókapitánya Francis Beaufort 1805-ben dolgozott ki tengeri megfigyelések alapján.
A szél irányát sem a kijelzőről olvastuk le, hanem a vantnikra kötött fonal vagy magnószalag :) mutatta, vagy ami éppen adódott. Már az árboccsúcsra szerelt széljelző is nagy királyság volt. A nulla és a semmi közötti szél irányának meghatározására - nemdohányzó csapat lévén- a füstölő pálcika volt a legalkalmasabb eszköz…

Amikor a hajó sebességére voltunk kíváncsiak, nem a sebességmérőre pillantottunk –ez sem volt-, a vizet néztük, a csobogást hallgattuk. Elvetemült módon, a felszínen úszó dolgok melletti elhaladási időből számítottunk hozzávetőleges sebességeket. Persze ez csak saccolásra volt jó és csak gyenge szélben működött, leginkább az idő hasznosnak tűnő eltöltésére. Nem volt még okostelefon, sem mobilnet…

Amikor a strand közelében horgonyzóhelyet kerestünk, nem a mélységmérőre pillantottunk- persze ez sem volt-, hanem elővettük a mai napig kötelező felszerelésnek számító jó öreg, deciméteres beosztással ellátott csáklyánkat, és a hajó orrából a medret matatva próbáltuk kitapogatni azt a legkisebb vízmélységet, amiben a hajó még biztonsággal úszott. Ha meg a hajó merülése valamilyen rejtélyes okból nagyobb volt - mint amiről tudtunk -, hát bizony akkor jött először a meglepődés, aztán a próbálkozás, majd a szenvedés, míg leküzdöttük magunkat a homokról.

Mikor néhány éve az ismeretségi körömben többen kezdtek vitorlázni, velük beszélgetve teljesen meglepődtem, hogy már nem 3-as, 4-es, 5-ös stb. szélről beszéltek, hanem 10-es, 15-ös, 20-asról. Ott álltunk bambán, mert az én fejem csak Beaufort skálát tudta, az övék meg csak a csomót, vagy km/h-t. Hát, mindenki döntse el, hogy vajon melyik a jó irány…

Szinte mindegy, ki mikor és hogyan kezdi el a hajózást, az egészséges versenyszellem miatt - szinte rögtön - titkon versenyre kelünk a közelünkben levő hajóstársakkal. Állítunk ezt, állítunk azt, próbáljuk mind nagyobb sebességre sarkallni hajónkat. Mivel a mai ember információ éhsége óriási, előbb-utóbb már nem elégszünk meg a látható, hallható természetes visszajelzésekkel, mind pontosabban számszerűsítve akarjuk tudni hajónk sebességét, a szél irányát, sebességét.

De azért ne feledkezzünk meg arról, hogy a hajózási műszerek elsődleges feladata a hajózás biztonságosabbá tétele. Attól még talán senkinek nem esett baja, hogy nem tudta pontosan a szél irányát, a hajó sebességét. Attól viszont már többeknek, hogy nem ismerte a hajója alatt lévő mederviszonyokat, aktuális vízmélységet. Így ha csak egy műszert vehetnék, az biztos, hogy egy megbízható mélységmérő lenne.
Gondoljunk csak bele, hogy egy erősebb északi vagy észak-nyugati szélben, este sötétben a déli part mellett fennakadunk egy homokpadon, marásvonalon… még nagyobb tapasztalat mellett sem biztos, hogy önerőből sikerül megmentenünk a helyzetet, így jobb az ilyet elkerülni.

És ne feledkezzünk meg a gázdetektor, az akkumulátor figyelő fontosságáról se. Ezeknek is valahogy előbb kellene bekerülniük a hajókba.